Essünk túl a nehezén: február 22-én, szombaton, a buenos aires-i Retiro buszpályaudvar bejáratánál megszabadítottak az egyik csomagunktól – attól amelyikben a kis lenovo gép és M. vérnyomáscsökkentő gyógyszerei is benne voltak.
Egy pillanat alatt történt. Amikor a helyi 106-os busz végállomásától átcihelődtünk a buszpályaudvarhoz, gondoltam megpihenünk egy kicsit,mielőtt beleveszünk a pályaudvari nyüzsgésbe. Csomagok alábunknál, hátunk a falnak. És akkor kulcs csörrent a földön, és egy félvér bennszülött udvariasan figyelmeztetett, hogy talán mi ejtettük el. Ugyan nem mozdultunk egy tapodtat sem, de mindketten felé fordultunk. És mire visszafordultunk, a legkisebb csomag nemvolt sehol. Ennyi. Máig nem értem,hogy nem vette észre egyikünk sem, amikor az a másik odalopódzott, hogy a cuccot megfújja.
Volt értetlenség, majd kétségbeesés, aztán pánik, amikor kiderült, hogy a gyógyszerek is eltűntek. Aztán cselekedni kellett. Először átirattuk a buszjegyet másnapra, aztán irány a rendőrség. A kétszintes pályaudvar ugyan nagyon nagy – egyszerre kb.50 busz tud beállni, és egybeépült egy bazársorral, de az mégis abszurdum, hogy a rendőrséget másfél órán át kerestük, mert én nem beszéltem az egyetlen viágnyelvet, amititt értenek, és ami itt a spanyol.
A pályaudvari csendőrségen kötöttünk ki végül, ahol röpke fél óra alatt kerítettek egy angolul valamennyire értő/beszélő csendőrt, és újabb egyóra elteltével kezünkben volt a biztosító miatt feltétlenül elengedhetetlen jegyzőkönyv, aminek a tartalmát csak körülbelül értettem, de szerintem rendben volt. Kérdés, hogy a biztosító is így gondolja-e majd…
Nagyon súlyos nap volt ez a szombat, és M. mindenáron vissza akart azonnal repülni, de szerencsére a jegyünk semmilyen változtatást nem engedettmeg, annyira kedvezményes volt. A csendőrség javára írom, hogy engedtek telefonálni (eredmény nulla), sőt a hivatali számítógépüket is használhattam, hogy e-mailben kérjek segítséget a gyógyszerek pótlásához Dóritól. Később belegondoltam, vajon egy budapesti rendőrörsön ugyanezt megengedték volna-e? Gondolom, a válasz senkinek sem kétséges.
Mindenesetre ez volt az egyetlen olyan nap, amikor Argentína rossz arcát mutatta. Nem akarok senkiben kétséget hagyni: én életemben ennyi és ennyire segítőkész, barátságos emberekkel még a világ egyetlen országában sem találkoztam. Ettől a naptól kezdve mintha mindenki azon igyekezet volna az országban, hogy elfeledtesse velünk a történteket. És ez többé-kevésbé sikerült is nekik.
Február 24-25: utazás a pampákon át Bariloche-ba
Kettőkor szálltunk fel a távolsági buszra,és másnap délelőtt tíz után kászálódtunk le róla. Ennek megértéséhez tudni kell, hogy San Carlos de Bariloche a fővárostól kb 1600 km távolságra délnyugatra, Patagónia északi csücskében, a Nahuel Huapi tó partján terül el. A buszozástól mindketten tartottunk, mivel járműn – beleértve a repülőgépet is – még egyikünknek sem sikerült aludni. A meglepetés kellemes volt – a repülőülések tényleg kényelmesek, és nagyon hátradönthetőek voltak. Takarót és párnát kaptunk éjszakára, valamint kiadós vacsorát itallal, és felejthető reggelit. Egész jól aludtunk mindketten.
Akkor néhány szót még az argentín buszokról. A távolsági buszok emeletesek, igen csöndesek és jó rugózásúak, rossz úton sem zötykölődnek. Az igazi újítás az ülésekszámának radikális csökkentése: utaztunk olyan busszal, ahol az ülések száma alul-felül mindössze 26 volt – a mögöttünk ülő utas 2 méterre volt. A buszok folyamatosan haladnak, pl. a barilochei busz mindössze 2 helyen állt meg útközben. A személyzet 2 sofőrből és a steward(ess)ből áll. A sofőrök amolyan pilótaegyenruhát viselnek, és úgy viselkednek,mintha repülőt vezetnének, pedig hát mégsem többek egy kamionsofőrnél. Ami a legmeglepőbb, 20 óra elteltével messze nem voltunk olyan összetörtek, mint a valamivel rövidebb repülőút után, sőt, megkockáztatom, nem is volt igazán fárasztó az út, pláne, ha volt látnivaló. Iderakok két illusztrációt:
Ami persze a pampákon nem sok volt. Mint a Nagy Magyar Alföld, csak még nagyobban. Az első ezer kilométeren megművelt mezőgazdasági területek, legelők marhákkal (mmmm!), díszes és kevésbé hivalkodó udvarházakkal, de összességében nagyon kevés településsel. (Argentína lakosságának a negyede ugyanis a fővárosban él.) Ahogy közeledtünk az Andokhoz, már csak bozótos, félsivatagos tájat láttunk, és a domborzat is kezdett magasodni. Ami nem változott, az az, hogy az út két oldalán drótkerítés futott végig. Találgattuk ki vagy mi ellen, de nem tudtunk rájönni. A néptelen vidéken még állatok sem legeltek. Egy biztos, valakik jól kereshettek az országban a több ezer kilométernyi kerítés felhúzásával.
Aztán másnap reggel átkeltünk a hirtelen égbeugró Andok keleti hegyláncán, és a mögötte elterülő zöldellő széles völgyben ott volt a Nahuel Huapi-tó és Bariloche.
Bariloche-ban váratlanul hűvös volt, és fújt a szél. A buszok itt is mágneskártyával működnek, úgyhogy be kellett állnunk egy hosszú sorba. Szerencsénkre valaki, aki elutazott, dühében afölött,nem tudta visszaváltani a kártyáját a busztársaságnál, egyszerűen a kezünkbe nyomta, és máris utazhattunk szállásunkra, aminek a címe nemes egyszerűséggel Hosteria de la Luna km 7,5 volt. A számokat addigra szerencsére megtanultam, bár voltak kétségeim, mit mond majd a buszvezető, ha bemondom neki a címet. De nem mondott semmit, levett a kártyáról kb. 100 forintot, majd lerakott a 7 és feles kilométerjelzésnél. És valóban ott voltunk a szállásunknál. Később feltűnt, hogy nincsenek házszámok, minden házon km, ill. méter jelzés, sőt még az utcasarkokon is. A buszok az egyszerűség kedvéért úgy 500 méterenként állnak meg. Ezt nem volt nehéz megtanulni, így már másnap lazán közlekedtünk a városban és környékén.
Hétfő estére megkaptuk az elveszett gyógyszerek hatóanyagait, kedd délelőtt minden nehézség nélkül megvettük a városban a gyógyszereket. Nem kellett se recept, se smúz, ha van rá pénzed, Argentínában minden gyógyszert megvehetsz a patikában. Gondoltam, meg kellene próbálkozni valami tudatmódosító szerrel legközelebb, ha ilyen egyszerű a dolog, de M. hallani se akart a kísérletről.
Maga a város kb. 100 000 lakosával az argentín tóvidék nagyra nőtt Siófokja. (Azért annál szebb.) Azért nőhetett ekkorára, mert ha valaki akár a tavakhoz (van vagy tucatnyi a környéken), akár le, dél-Patagóniába utazik, itt le- és/vagy át kell szállnia. Patagóniának lőttek a történtek miatt, úgyhogy mi a tóvidéken néztünk szét, maradtunk a tóra néző szállásunkon négy napig. Különösebb kalandunk nem volt, de ezúttal nem is vágytunk rá. A környékről némi fogalmat adhat néhány kép. amit ide raktam.
A kilátóhelyre egy libegőn jutottunk fel.
Az új helyzetben el kellett dönteni, hogyan tovább: mivel eredetileg délre mentünk volna tovább, majd át Aysén-ba (ez már Chile), a gép hiánya ezt a tervet gyakorlatilag megfúrta. A szállásoktól a buszmenetrendekig ezek az adatok vagy a gépen,vagy a neten voltak. A közlekedés az egyes állomások között helyi járatokon történt volna, és rövidesen beláttam,hogy a feladatot logisztikailag nem tudom megoldani. Észak fele a közlekedés rendkívül egyszerű és áttekinthető volt, így arra indultunk el. Azért nem tudom megállni, hogy ne tegyek ide egy linket, ahonnan letölthetitek azt az albumot, ami a déli verziót annyira fontossá tette:
http://www.westerneye.com/downloads/Unknown_Patagonia.pdf
Szóval, először körbebuszoztuk a tóvidéket, és egy napot töltöttünk San Martin de los Andesben – magyarul Andokszentmárton – ami talán a legszebb üdülőhely volt, amit láttunk.
Az út, amin a busz haladt hol aszfalt, hol makadám, hol éppen építés alatt volt. Az átlagos haladási sebesség valahol 30-40 km/h körül volt, egyszer vagy háromnegyed órát álltunk valamilyen útakadály miatt. A sofőr nem idegeskedett a menetrend miatt, dumáltegy helyi rendőrrel, és együtt itták a mate-t, ami egy törökösen készített zöld argentín teafajta, és fém szívószállal fogyasztják valami tökhéjnak kinéző edényből. Minden igazi argentín kezében termosszal és táskájában mate-kellékekkel és a teával ár-kel egész nap, és szünet nélkül készíti-issza ezt löttyöt. Meg kell mondanom, egy idő után ez annyira idegesített mindkettőnket, hogy egyszer sem voltunk hajlandóak megkóstolni.
Andokszentmártonba érve azonnal világossá vált, hogy itt nem fogunk megszállni, annyira svájciasan rendezett és gazdag üdülőhely volt. Találtunk egy éjszakai buszt Mendoza felé, így miénk volt az egész délután. Üldögéltünk a tó partján a napsütésben, mászkáltunk a nagyon tüchtig utcákon, este, vacsora után meghallgattunk egy szabadtéri koncertet, majd éjfélkor felültünk a buszunkra, amely másnap reggel rakott le Neuquénben. Az étteremben már tudtuk, hogy vigyáznunk kell az asztala kirakott étvágycsináló rágcsálnivalókkal, mert Barilocheban kíméletlenül leszámlázták azokat is, duplára hízlalva az étkezés árát – de ezúttal ráfaragtunk: mint kiderült, ezek itt teljesen ingyenesek voltak, bár mi nem mertünk hozzányúlni. Hiába, a szarrágást Argentínában újra kellett tanulni…
Neuquén nem szerepelt sem az útitervünkben, sem az útikönyvünkben. Ez egy hosszan elterülő város a pampák és az Andok között, mezőgazdasági és olajipari központ, stb, stb. Hétvége volt, piac, gyér forgalom. megvettük az immár obligát éjszakai jegyet Mendozába, aztán nyakunkba vettük a várost. Egy cukrászda tulajdonosa beiinvitált magához, hogy féláron megreggliztessen, egy gyorsétterem tulajdonosa, mikor észrevette, hogy külföldiek vagyunk, ebéd után meghívott egy kávéra, szóval csupa szív- és gyomormelengető élménben volt részünk. Nekem egyébként a város közepén meghagyott, gazzal benőtt vasútállomás tetszett a legjobban. Itt fogtam fel,mekkora harc dúlhatott a busztársaságok és a vasúttársaság között a távolsági közlekedés monopóliumáért. A buszosok győztek,a vasúti hálózatot privatizálták, majd elsorvasztották. Ideteszem a vasútállomás fényképét, magáért beszél.
Máricus 1. reggelén Mendozában találtuk magunkat, ami az argentín borvidék központja. Még a McDonalds menüjében is bort adnak a hamburger mellé. Maga a város túl sok látnivalót nem kínál, innen elsősorban a környező pincészetekbe kínálnak túrákat a túristáknak. Na meg az Andok legmagasabb, 6000m fölötti csúcsának megmászására. Bennünket egyik sem izgatott igazán, úgyhogy csak 1 éjszakát töltöttünk a városban, szállásunk a Hotel Panamericana szállodalánc helyi egyégében volt, amit röviden úgy jellemezhetnék, hogy ilyennek képzeltem olvasmányaim alapján egy lepukkant garniszállót. Még egy éjszakát nehezen viseltem volna itt, még úgy is, hogy a személyzet elképesztően kedves és figyelmes volt. Itt már kezdtem megszokni, hogy a spanyol az egyetlen világnyelv, és fokozatosan alkalmazkodtam hozzá: a kis útiszótárból megtanultam a számokat ezerig, meg az alapszavakat, és kezdtem lassan megértetni magam a helyiekkel, az angollal már nem is próbálkoztam, ha ment a pidgin-spanyollal is, amit egyébként – az angollal ellentétben – végtelen türelemmel próbáltak megérteni.
Másnap este (március 3.) aztán ismét a buszon (ezúttal az Andesmar társaságén) ültünk, ami felvitt bennünket az ország északnyugati csücskébe, Saltába. Ekkor már egészen jól bírtuk már ezeket a buszos éjszakákat. Saltában először egy nagyon tré szálláson laktunk, a harmadik éjszaka után el is menekültünk onnan, többek között azért is, mert a személyzet undok és eléggé el nem ítélhető módon vonakodott a számítógépét tartós használatba adni. Még odahaza találtam egy nagyon dícsért szálláslehetőséget egy Lonely Planet fórumon, egy este elmentünk a címre, és szinte a nyakunkba ugrottak örömükben – 4-5 kiadó szobájukból mindegyik szabad volt, másnap be is költöztünk, és a Carlos, a házigazda még a nótbukkját is odaadta szabad használatra. Megint bebizonyosodott, két egymás nyelvét nem értő ember is ragyogóan meg tudja érteni egymást, ha mindketten akarják. (Persze be volt dobva a guglis fordító is, de alig segített.) Az északnyugat felfedezésére Salta lett a bázisunk.
Salta egy tündéri város. Klímája – dacára annak, hogy a közvetlenül Baktérítő alatt fekszik – az 1100 méteres tengerszint feletti magasságának köszönhetően kifejezetten kellemes, de a 25 fok körüli hőmérséklet napsütésben sokkal magasabbnak érződik, ezért egykor minden üzlet és hivatal bezár, és délután 5-kor indul el újra az élet. Mégis, akkora a nyüzsgés a városban munkaidőben is, hogy felmerült bennünk, egyáltalán dolgozik-e valaki itt?
A spnyol gyarmati éületekkel övezett főtéren mindig történik valami: már első nap tanúi voltunk egy tüntetésnek, a mintegy 1000 résztvevő magasabb bérekért tüntetett. Otthon valószínűleg senkinek nemtűnt volna fel ennyi ember, de itt nem lehetett nem észrevenni őket. Egy megafonos kocsi mögött vonultak zászlókkal, dobokkal, molinókkal, miközben a megafonból mintha Che Guevara tüzelte volna őket, meg a szemlélődőket. Kétszer is körbevonultak a főtéren, és a hátam is libabőrös lett, annyira hatásosan lelkesítő volt az egész felvonulás. Kiküldeném Saltába magyar szakszerezeti vezetőket tanulmányútra, nem volna pénzkidobás. (Mellesleg a tanárok iskolakezdésre sztrájkot időzítettek, ami igazi sztrájk volt, sehol nem tartották meg az órákat, és ez még javában tartott, amikor hazautaztunk. Bravó!)
A Saltában a piac egy óriási csarnokban működik. Ennek egyik fele bazársor és étkezdék sora. A hangulata fantasztikus, a kaja olcsó és jó. Mi végigpróbáltuk az egyik pizzéria teljes választékát. A legnagyobb meglepetés az volt, amikor kép alapján valami levesesnek tűnő, locro fedőnevű kajáról kiderült, hogy babgulyás argentín módra (tehát marhahússal, és helyi zöldségekkel), de ez is nagyon finom volt.
Saltából először a Quebrada de Humahuaca-ba kirándultunk. Ez egy kb. 35-40 km hosszúságú széles völgy az Andokban. Először saját szervezésben akartuk megoldani, de a buszmenetrend nem tette lehetővé, hogy ott álljunk meg, ahol akarunk. Aztán egy este, úgy 10 óra magasságában, egy kis saltai utazási irodában összeismerkedtünk egy unatkozó fiatalemberrel, aki még angolul is tudott. Ő azonnal adott 30% engedményt egy másnapi egész napos kirándulás árából, így lényegében buszjegy-árban, garantáltan angolul tudó idegenvezető kíséretében másnap reggel úton voltunk. Perszehogy az idegenvezető csak spanyolul beszélt…De később kiderült, van a buszon még egy ember, aki nem volt idegenvezető, de beszélt angolul.Ez akkor derült ki, amikor mögöttünk egy üléssel elkezdte fűzni a két német csajt. Annyira feldobódott, hogy a csajok után bennünket is megkínált coca-levéllel, mondván, hogy az a magas- és az alacsony vérnyomás, továbbá légszomj, kimerültség,és ki tudja még mi ellen védi azt,aki folyamatosan rágja. Addigra már az idegenvezető fél pofája teljesen fel volt dagadva, és éppen sajnálni kezdtem, hogy fogfájással kell dolgoznia, de M. észrevette, amikor hirtelen a másik pofazacskójára tolódik át a duzzanat, azaz az a hatalmas mennyiségű coca-levél, amit sikerrel gyömöszölt a szájába induláskor. Mindketten megkóstoltuk, de keserű volt, és semmilyen jótékony hatást nem tapasztaltunk. Kísérőnk megnyugtatott, hogy a hatás eléréséhez lényegében éjjel-nappal ott kell az anyagot tárolni, ahol az idegenvezetőnk. mi ugyan nem fogadtuk meg a tanácsát, de később a piacokon gyakran láttuk, hogy a kofák zsákból mérik ki a kucsoftoknak.
Maga a völgy csodálatos látvány, főleg azért, mert a hegyek kőzetrétegei ásványi összetételüktől függően különböző színekben ragyognak a napfényben.
A második kép már Tilcarában készült, azon dombon, ahol a helyiek kezdetleges kőerődítményeiből sikeresen verték vissza először az inka, majd a spanyol hódítókat.
A romokon láthatóan szívesen tenyésznek az óriás kaktuszok, amelyek között 3 méteresnél is magasabb példányokat is láttunk.
Humahuacába kora délután érkeztünk. Az irnyítást itt egy a buszra felszálló izgága félvér fiatalember vette át, aki szintén kiválóan beszélt kizárólag spanyolul, és rögtön elmondott két spanyol verset, amit meg kellett az úriközönségnek tapsolni. Ezért hálából beterelte a népet a település legdrágább szálloda/étterem komplexumába ebédelni – alig tudtunk elmenekülni, mert állandóan utánunk loholt, hogy visszatereljen bennünket a csordába. Végül magyarul küldtem el gondosan válogatott szavakkal, és utána békén hagyott. Lehet, hogy angolul nem, de magyarul tudott? Kerestünk egy kis éttermet, és nyugodtan megebédeltünk.
A városka valószínűleg a túristákból él, mert tömött buszokkal jönnek, és elárasztják az utcákat, hogy jellegzetes indiánnak látszó kézműipari termékeket vásároljanak. Ebéd után hiába kerestük a buszunkat a parkolóban. M. majd szívszélhűdést kapott, annyira megijedt, hogy itthagytak bennünket. De nem, csak kerestek egy másik, árnyékosabb helyet párszáz méterrel arrébb. Az angolos Don Juan meg bennünket keresett, hogy ezt – jobb későn, mint soha alapon – közölje velünk. Volt tíz perc ijedelem, amíg össze nem futottunk. Akkor vettük észre, amikor sietni kezdtünk, hogy nem kapunk levegőt. Később megtudtuk, hogy a városka 3000 méter fölött fekszik, ahol az oxigénellátás némi hiányt hagy maga után. Legalábbis nyugger-tüdővel így éreztük.
Úgy délután 4 körül visszaindultunk, és már csak egyszer álltunk meg egy kis útszéli templomnál, ahonnan érkeztünkre – láss csodát – felbukkant egy helyi karneváli csoport, (pán)síppal, dobbal, nádi furulyával… Este 8-ra értünk haza, hogy végre nekieshessünk jól megérdemelt sörünknek.
A blog folytatódik:
https://vivaldi.net/en-US/userblogs/entry/ket-nyugger-del-amerikaban-2
